Évekkel ezelőtt amolyan romantikus ábrándjaim voltak arról, milyen jó lehet Babék tanyájának a nappalijában egy bögre teával, betakarózva nézni a hóesést. A tanyán élésnek nagyon tetszett ez a szelete, de bármikor náluk jártunk, minden alkalommal újra és újra megijedtem a pókoktól a könyvespolc tetején - akik vannak, ha küzdesz ellenük, ha nem -, a sötétségtől, amibe a kendőzetlen ablakon keresztül este belebámulsz, az egyenetlen tereptől a ház mögött - mert városi voltam vagy mi a csuda - és a kutyáktól, akik nem ismernek elég jól, ezért vicsorogva védik tőled, barátságos közeledőtől is a portát. A tanya lassan eladósorba kerül, mi pedig kiköltöztünk a sajátunkra, hozva az egész múltunkat és az egyre körvonalazódó jövőnket.
A nappali romantikája mögött ma már látom a munkát, amivel a tél jár. Nem voltunk eléggé felkészülve rá, de néhány aggodalmas hangulatban elköltött reggeli igazán nem nagy ár a leckéért. Jövőre jobban csináljuk majd :) Főleg, hogy a héten a végére értünk az új kályhának, ami most még szárad ugyan, de már nagyon ígéretesnek tűnik. Erről majd mesélek, amikor először felfűtöttük igazán. Vagy amikor közelebb toljuk a kanapét a cserépkályhához, eltéve az emlékeinkbe ezt az öreg és fáradt fűtőalkalmatosságot.
A meleghez (vagy éppen a hideghez) való viszonyunk viszont nagyon megváltozott. Vannak hetek, amikor ki sem tesszük a lábunkat a telekről, ilyenkor vagyunk a leginkább önmagunk. Ilyenkor nem hasonlítgatom a lakásunk hőmérsékletét a szegedi barátnők vagy a mamák lakásához, ilyenkor nem aggódom, hogy mit szólnának mások a pókokhoz a fürdőben, a komposzt toaletthez vagy a rumlis előszobához. Ilyenkor ha van kedvünk fűteni, akkor csinálunk egy kicsit melegebbet, ha nincsen, akkor meg kap mindenki plusz egy réteget. Mert nem kell mindig, mindenhol melegnek lenni. Két éve nehezen barátkoztam volna meg egy ilyen gondolattal.
Ahogy a folytonos változással, a terveink állandó módosulásával is. Amikor Ábel megszületett, féltem, hogy sosem tudok majd elég türelmes lenni hozzá. De ahogy az ő léte kikényszerítette belőlem a türelmet, az új életünk úgy szorít rá a rugalmasságra. És ugyan nagyon kívülállónak érzem magam ettől a legtöbb társaságból, mi ettől vagyunk itthon, és talán ez a lényeg.
