A nap, amikor..

..délig sikerül meginnom a tejeskávémat, szikrázó napsütés árasztja el a lakást, kint minden csupa-csupa hó, a tyúkocskák már messziről örömujjongásban törnek ki, Ábel öt perc alatt elalszik, az ebéd már kettőre készen lesz. Jeszjó!

Ja, és erre ugráltam körbe a telket, mert nem kell úgy 

csinálnom, _mintha_ tanyasi lennék.

Itt is hullik

Az első hó nagy erőkkel ereszkedni kezdett, apa altat, én meg a reggeli kávé mellé úgy döntöttem, hogy utolérem egy kicsit magam.

Mióta Blanka nincs velünk, kicsit megváltozott minden. Amikor valaki meghallja, hol lakunk felmerül, hogy nem félünk-e, nincs-e sötét, sok munka, nem tartunk-e a téltől és még rengeteg más aggodalom. Normális esetben magabiztosan legyintek, mert mindenre tudunk megoldást, ami egyrészt megnyugtató, de nem utolsó sorban kivitelezhető és hát valódi megoldás. Viszont attól a hirtelen és megrendítő változástól, amit a bozontos elvesztése okozott, minden olyan bizonytalannak és komornak tűnt. Kicsit belesüllyedtem a mindennapi nehézségekbe, amiken jobb napokon nem akadok fenn.

Persze tudtam, hogy az idő majd elrendez mindent, és most már nyugodtabb is megint az élet, leülepedett a dolog. Azért meglep, hogy ennyire törékeny az egyensúly és ilyen könnyedén kibillenthető vagyok. kell ismernem, hogy szoktam félni, nagyon is. De ez nem azt jelenti, hogy mindig félni is fogok. Minden nap igyekszem észben tartani, hogy a Blanka nyújtotta biztonságérzet csak érzet volt és a kis életünk biztonságossága mit sem változott azzal, hogy nincs aki elkísérjen a sötét verandára (Köszi, Fruzs!). Az utolsó szobában ugyanazok a pipikék horkolnak, akik eddig is és a távolban csillanó szempár ugyanúgy Ciráé, mint eddig is.

A tél ma hivatalosan is beköszöntött. Sokszor igyekszünk szépíteni a dolgon, de azért legalább magunknak be szoktuk vallani a félelmeinket, hibáinkat. Ezeket a hibákat korábban szégyennek, veszteségnek éltem meg, most pedig valóban érzem, hogy minden egyes hülyeséggel, bénasággal valami iszonyú fontos tudás kerül a birtokunkba. Igazi, értékes tapasztalat a saját életünkről. Ezt nagyon szeretem itt. A közhelyek szépen lassan megtelnek tartalommal és minden új morzsával többek leszünk.

Blanka elaludt

Nem voltunk mi úgy Blankával, mint az ember van egy szobakutyával. Nem ölelgettük vagy adtunk rá ruhát, de csináltunk neki meleg fekhelyet, labdáztunk vele és együtt mentünk gyújtóst gyűjteni az erdőbe. Szaladgált a talicska körül és felfedezte a teljes birodalmát, naphosszat járőrözött, de bármikor hívtuk, örömmel loholt hozzánk. Megkergette a macskákat, körülrajongta Ábelt. Néha fel is lökte, meg is nyalta, amitől ő eleinte megijedt, de szépen, lassan szokták egymást. És nyilvánvalóan neki mindig ott kellett lennie, ahol mi is voltunk. Küzdöttünk a komposzt feletti kontrollért, tele van az udvar lyukakkal és meglepetés kutya-csomagokkal. Bemászott a tyúkokhoz, akik összecsipkedték, de megugatta az idegeneket, a gonosz szomszéd macskát és összehordott egy nagy csomó játékot, ki tudja honnan.

Szeleburdi volt, mindig kíváncsi és izgatott. Tegnap a nagy sötétben beszaladt az udvarunkba forduló autó alá. Körbe akarta futni, de nem sikerült neki. Mind ott voltunk vele, egy perc alatt aludt el örökre.

Ma összeszedtük a földi ingóságait és a közös utunk mellett elbúcsúztunk tőle.