Nem voltunk mi úgy Blankával, mint az ember van egy szobakutyával. Nem ölelgettük vagy adtunk rá ruhát, de csináltunk neki meleg fekhelyet, labdáztunk vele és együtt mentünk gyújtóst gyűjteni az erdőbe. Szaladgált a talicska körül és felfedezte a teljes birodalmát, naphosszat járőrözött, de bármikor hívtuk, örömmel loholt hozzánk. Megkergette a macskákat, körülrajongta Ábelt. Néha fel is lökte, meg is nyalta, amitől ő eleinte megijedt, de szépen, lassan szokták egymást. És nyilvánvalóan neki mindig ott kellett lennie, ahol mi is voltunk. Küzdöttünk a komposzt feletti kontrollért, tele van az udvar lyukakkal és meglepetés kutya-csomagokkal. Bemászott a tyúkokhoz, akik összecsipkedték, de megugatta az idegeneket, a gonosz szomszéd macskát és összehordott egy nagy csomó játékot, ki tudja honnan.
Szeleburdi volt, mindig kíváncsi és izgatott. Tegnap a nagy sötétben beszaladt az udvarunkba forduló autó alá. Körbe akarta futni, de nem sikerült neki. Mind ott voltunk vele, egy perc alatt aludt el örökre.
Ma összeszedtük a földi ingóságait és a közös utunk mellett elbúcsúztunk tőle.
