Az első hó nagy erőkkel ereszkedni kezdett, apa altat, én meg a reggeli kávé mellé úgy döntöttem, hogy utolérem egy kicsit magam.
Mióta Blanka nincs velünk, kicsit megváltozott minden. Amikor valaki meghallja, hol lakunk felmerül, hogy nem félünk-e, nincs-e sötét, sok munka, nem tartunk-e a téltől és még rengeteg más aggodalom. Normális esetben magabiztosan legyintek, mert mindenre tudunk megoldást, ami egyrészt megnyugtató, de nem utolsó sorban kivitelezhető és hát valódi megoldás. Viszont attól a hirtelen és megrendítő változástól, amit a bozontos elvesztése okozott, minden olyan bizonytalannak és komornak tűnt. Kicsit belesüllyedtem a mindennapi nehézségekbe, amiken jobb napokon nem akadok fenn.
Persze tudtam, hogy az idő majd elrendez mindent, és most már nyugodtabb is megint az élet, leülepedett a dolog. Azért meglep, hogy ennyire törékeny az egyensúly és ilyen könnyedén kibillenthető vagyok. kell ismernem, hogy szoktam félni, nagyon is. De ez nem azt jelenti, hogy mindig félni is fogok. Minden nap igyekszem észben tartani, hogy a Blanka nyújtotta biztonságérzet csak érzet volt és a kis életünk biztonságossága mit sem változott azzal, hogy nincs aki elkísérjen a sötét verandára (Köszi, Fruzs!). Az utolsó szobában ugyanazok a pipikék horkolnak, akik eddig is és a távolban csillanó szempár ugyanúgy Ciráé, mint eddig is.
A tél ma hivatalosan is beköszöntött. Sokszor igyekszünk szépíteni a dolgon, de azért legalább magunknak be szoktuk vallani a félelmeinket, hibáinkat. Ezeket a hibákat korábban szégyennek, veszteségnek éltem meg, most pedig valóban érzem, hogy minden egyes hülyeséggel, bénasággal valami iszonyú fontos tudás kerül a birtokunkba. Igazi, értékes tapasztalat a saját életünkről. Ezt nagyon szeretem itt. A közhelyek szépen lassan megtelnek tartalommal és minden új morzsával többek leszünk.
