Ma van az első félévfordulónk és nem lepődnék meg, ha ez lenne az egyik oka, hogy ilyen sok szép dolog történt ma velem. Két olyan ember is megkeresett/válaszolt, akikről talán már le is tettem és mindketten olyan kedves hangnemben, hogy kedvem támadt ugrálni egy kicsit.
Az elmúlt hónapokban úgy éreztem, hogy elveszítettem valamit, ami régen (a gimiben és az egyetem elején) még megvolt. Dühöt is éreztem, amiért a környezetem nem tartotta lényegesnek megemlíteni azt az apró tényt, hogy ilyen érzés felnőtté válni. Nehéz.
Nem panaszkodom, mert az életem a lehető legszebb mederben terelődik és hálás vagyok amiért egy olyan csodálatos emberrel tölthetem a mindennapjaim, mint a férjem. Még mindig szokom a szót, mert habár a kettőnk kapcsolatát belülről tökéletesen leírja, külső szemlélő számára talán éretlennek tűnhetünk. És azok is vagyunk, a magunk módján. Nem tudtunk beleérni ebbe az értékeivel kegyetlenül bánó világba.
