Az első berendezési tárgyunk a tűzhely volt, az első két hétben szereztük be. Egy mórahalmi bácsitól vettük, a mamikája használta. Mondta is és látszott is, hogy nagyon vigyázott rá. Alkudni nem engedett, de még így is nagyon jutányos volt az ára, arról nem is beszélve, hogy ebben a tűzhelyben már akkor élet volt, amikor hozzánk került. Szeretem az olyan tárgyakat, amiknek története van, majd össze is írom, amíg el nem felejtem, hogy mit és honnan szereztünk be, mit tudtunk meg róla :)
A sparhelt tehát megérkezett, szép fehér zománcos kályhacsövet kapott és kiemelt helyet a konyhában. A romantikán túl azért meg kellett tanulni begyújtani is, amire tisztán emlékszem, hogy az első ~5 alkalommal annyira nehezen ment, hogy megijedtem, nem fogom-e megbánni a választást. Már gondolkodtam, hogy megkeresem a tanyán élő ismerős anyukákat egy-két jó tanácsért. Jobb, hogy végül nem tettem, mert visszagondolva elég buta kérdéseim lettek volna, amire csak az idő meg a tapasztalat tud megoldást. Nem is tudtak volna egyébként tanácsot adni, mert már én is csak halványan emlékszem ezekre a kezdeti nehézségekre. Ha valaki kérdezné, esetleg elmondom a bevált kis receptem, de hát ahány kémény, annyi szokás, Péter is egészen máshogy gyújt, mint én.
Azóta napi használatban van, hol csak egy kis melegért, hol egy kenyér készül benne meg az ebéd. Én meg igazán asszony feladatot kaptam általa, őrzöm az itthon melegét :)
(Persze a kis sajtkukacra vigyázni kell, mert vaskályha lévén nem érintésbiztos, de már várom, hogy ő tartsa a kicsiknek a balesetvédelmi oktatást. )
