Most két reggel is úgy alakult, hogy egyedül találtam magam az erdőben (vagy ha nem is egyedül, de csendes, nézelődő gyerekkel a mellkasomon), és végtelen hálát éreztem a kicsit még csípős, tavaszi szellőnek, és a reggeli harmatnak, amiért eszembe juttatják, milyen gyönyörű is itt.
Vannak napok, amikor nehezen, vagy egyáltalán nem jutok ki. Valahogy nem visz ki a lábam, elfelhőz a sok benti szélmalomharc. De egyre tudatosabban osztjuk az időnket, egyre jobban szervezzük a feladatainkat, és gyakran sikerül nagy levegőt véve a tennivalók ellenére mégis kilépnem a házból. Olyankor pedig már vissza sem akarok jönni. Érdekes kettősség ez. Látom, a pillanatban, ahogyan bénult vagyok, pedig mozdulnom kellene, csak az első lépések olyan ólom nehezek, mikor kiszabadulok ebből a saját börtönömből, mégis repülök.
Régen ültem le írni, mert visszatartott az a nyugtalanító érzés, hogy be kellene hoznom egy év elmaradását. Mindig egyre többet kellene behoznom. De az elmúlt évet nem tudom pontosan felidézni. Hogy mi történt a házzal, leírhatnám, de számít-e valamit? Talán visszanézni 20 év múlva, hogy mit sikerült abszolválni egy-egy évben? Az az érdekes, hogy állandóan azt érzem, egy helyben topogunk. Közben a valódi változások kívülről nem látszanak.
Ilyen valódi változás a lassan érő, mélyülő új szemlélet. A hónapokig tartó gondolkodás után megvásárolt három mangalica, mert eztán csak saját húst eszünk. Az előrelátás, az előre tervezés, amiről saját tapasztalatunk, hogy elengedhetetlen, így belső motivációnk van csinálni. A rendszerezettség, amit a heti két ovinap jelent, és a tény, hogy végre megléptük, Ábel negyedik hónapja oviba jár.
Mindez nem látszik meg a házon, a falakon, nincsenek még új polcaink, hajópadlónk, tömegkályhánk, hátsó verandánk, teraszunk, rendes kertjeink. Mégis fejlődtünk, nőttünk, és ezt most nem fogom elvitatni. Többek vagyunk, mint egy éve. Ennek a gyarapodásnak a folytatása, hogy idén a materiális környezetünket is átalakítjuk kényelmesebbé, praktikusabbá.
