Megváltozott (v)iszonyok

Évekkel ezelőtt amolyan romantikus ábrándjaim voltak arról, milyen jó lehet Babék tanyájának a nappalijában egy bögre teával, betakarózva nézni a hóesést. A tanyán élésnek nagyon tetszett ez a szelete, de bármikor náluk jártunk, minden alkalommal újra és újra megijedtem a pókoktól a könyvespolc tetején - akik vannak, ha küzdesz ellenük, ha nem -, a sötétségtől, amibe a kendőzetlen ablakon keresztül este belebámulsz, az egyenetlen tereptől a ház mögött - mert városi voltam vagy mi a csuda - és a kutyáktól, akik nem ismernek elég jól, ezért vicsorogva védik tőled, barátságos közeledőtől is a portát. A tanya lassan eladósorba kerül, mi pedig kiköltöztünk a sajátunkra, hozva az egész múltunkat és az egyre körvonalazódó jövőnket.

A nappali romantikája mögött ma már látom a munkát, amivel a tél jár. Nem voltunk eléggé felkészülve rá, de néhány aggodalmas hangulatban elköltött reggeli igazán nem nagy ár a leckéért. Jövőre jobban csináljuk majd :) Főleg, hogy a héten a végére értünk az új kályhának, ami most még szárad ugyan, de már nagyon ígéretesnek tűnik. Erről majd mesélek, amikor először felfűtöttük igazán. Vagy amikor közelebb toljuk a kanapét a cserépkályhához, eltéve az emlékeinkbe ezt az öreg és fáradt fűtőalkalmatosságot.

A meleghez (vagy éppen a hideghez) való viszonyunk viszont nagyon megváltozott. Vannak hetek, amikor ki sem tesszük a lábunkat a telekről, ilyenkor vagyunk a leginkább önmagunk. Ilyenkor nem hasonlítgatom a lakásunk hőmérsékletét a szegedi barátnők vagy a mamák lakásához, ilyenkor nem aggódom, hogy mit szólnának mások a pókokhoz a fürdőben, a komposzt toaletthez vagy a rumlis előszobához. Ilyenkor ha van kedvünk fűteni, akkor csinálunk egy kicsit melegebbet, ha nincsen, akkor meg kap mindenki plusz egy réteget. Mert nem kell mindig, mindenhol melegnek lenni. Két éve nehezen barátkoztam volna meg egy ilyen gondolattal.

Ahogy a folytonos változással, a terveink állandó módosulásával is. Amikor Ábel megszületett, féltem, hogy sosem tudok majd elég türelmes lenni hozzá. De ahogy az ő léte kikényszerítette belőlem a türelmet, az új életünk úgy szorít rá a rugalmasságra. És ugyan nagyon kívülállónak érzem magam ettől a legtöbb társaságból, mi ettől vagyunk itthon, és talán ez a lényeg.

Lassan fotóbloggá minősítem magunkat

Itt még csak tereptárgyakba kapaszkodva totyog (: Azóta komposztos
vödörrel szaladgál utánuk: Pák-pák-pák!

A kamrából kiválasztotta, megtöröltem, megkezdtem és
onnantól almát majszolva sétált fel-alá. A szívem meg tele van büszkeséggel.

Két szobát fűtő kályha-projekt:

"Átlyukasztom a falat, fél óra!" - mondá Péter és másfél óra alatt csinos kis járatot vágott, fúrt, vésett, kalapált a 60 centis vályogfalba.

A konyhai alapozás elkészült.

Hogy történjen egy kis előrelépés eljátszottuk, hogy a hordók a helyükön vannak.

Előmunkálatok: a légjárat optimális elhelyezkedésének és
méretének belövése.

Készül a tisztítónyílás.

Ő meg nagyon élvezi.

Főpróba az építés előtt.

Félig töltve, most jönnek a beton darabok.

Hord, önt, lapogat, ismétel!

Szaksegítség (:

A nap, amikor..

..délig sikerül meginnom a tejeskávémat, szikrázó napsütés árasztja el a lakást, kint minden csupa-csupa hó, a tyúkocskák már messziről örömujjongásban törnek ki, Ábel öt perc alatt elalszik, az ebéd már kettőre készen lesz. Jeszjó!

Ja, és erre ugráltam körbe a telket, mert nem kell úgy 

csinálnom, _mintha_ tanyasi lennék.

Itt is hullik

Az első hó nagy erőkkel ereszkedni kezdett, apa altat, én meg a reggeli kávé mellé úgy döntöttem, hogy utolérem egy kicsit magam.

Mióta Blanka nincs velünk, kicsit megváltozott minden. Amikor valaki meghallja, hol lakunk felmerül, hogy nem félünk-e, nincs-e sötét, sok munka, nem tartunk-e a téltől és még rengeteg más aggodalom. Normális esetben magabiztosan legyintek, mert mindenre tudunk megoldást, ami egyrészt megnyugtató, de nem utolsó sorban kivitelezhető és hát valódi megoldás. Viszont attól a hirtelen és megrendítő változástól, amit a bozontos elvesztése okozott, minden olyan bizonytalannak és komornak tűnt. Kicsit belesüllyedtem a mindennapi nehézségekbe, amiken jobb napokon nem akadok fenn.

Persze tudtam, hogy az idő majd elrendez mindent, és most már nyugodtabb is megint az élet, leülepedett a dolog. Azért meglep, hogy ennyire törékeny az egyensúly és ilyen könnyedén kibillenthető vagyok. kell ismernem, hogy szoktam félni, nagyon is. De ez nem azt jelenti, hogy mindig félni is fogok. Minden nap igyekszem észben tartani, hogy a Blanka nyújtotta biztonságérzet csak érzet volt és a kis életünk biztonságossága mit sem változott azzal, hogy nincs aki elkísérjen a sötét verandára (Köszi, Fruzs!). Az utolsó szobában ugyanazok a pipikék horkolnak, akik eddig is és a távolban csillanó szempár ugyanúgy Ciráé, mint eddig is.

A tél ma hivatalosan is beköszöntött. Sokszor igyekszünk szépíteni a dolgon, de azért legalább magunknak be szoktuk vallani a félelmeinket, hibáinkat. Ezeket a hibákat korábban szégyennek, veszteségnek éltem meg, most pedig valóban érzem, hogy minden egyes hülyeséggel, bénasággal valami iszonyú fontos tudás kerül a birtokunkba. Igazi, értékes tapasztalat a saját életünkről. Ezt nagyon szeretem itt. A közhelyek szépen lassan megtelnek tartalommal és minden új morzsával többek leszünk.

Blanka elaludt

Nem voltunk mi úgy Blankával, mint az ember van egy szobakutyával. Nem ölelgettük vagy adtunk rá ruhát, de csináltunk neki meleg fekhelyet, labdáztunk vele és együtt mentünk gyújtóst gyűjteni az erdőbe. Szaladgált a talicska körül és felfedezte a teljes birodalmát, naphosszat járőrözött, de bármikor hívtuk, örömmel loholt hozzánk. Megkergette a macskákat, körülrajongta Ábelt. Néha fel is lökte, meg is nyalta, amitől ő eleinte megijedt, de szépen, lassan szokták egymást. És nyilvánvalóan neki mindig ott kellett lennie, ahol mi is voltunk. Küzdöttünk a komposzt feletti kontrollért, tele van az udvar lyukakkal és meglepetés kutya-csomagokkal. Bemászott a tyúkokhoz, akik összecsipkedték, de megugatta az idegeneket, a gonosz szomszéd macskát és összehordott egy nagy csomó játékot, ki tudja honnan.

Szeleburdi volt, mindig kíváncsi és izgatott. Tegnap a nagy sötétben beszaladt az udvarunkba forduló autó alá. Körbe akarta futni, de nem sikerült neki. Mind ott voltunk vele, egy perc alatt aludt el örökre.

Ma összeszedtük a földi ingóságait és a közös utunk mellett elbúcsúztunk tőle.

Tik ól in progress:

Mostanában éppen csak annyi láblógatós idő jut, hogy a képeket gyorsan át tudom tölteni a gépre, aztán úgy-ahogy tematizálom őket, megadva az esélyt, hogy talán megtalálom majd, ha egyszer keresem. Hiába a shotwell, ha nem ismeri a logikámat.

Aztán teszek is fel belőlük ugye, és ha Ábel nem ébred fel, meg is örökítem az utókornak, mi-micsoda. Nem úgy mint most, amikor - szerintem - idő előtt felül és vigyorogva jelentkezik, hogy elég volt a szunya, kéne valami akció. Na ilyenkor nincs leírás, marad a beszédes cím :)

"Tenéked minden öröm holtig adassék..."