Bonyolultan egyszerű

Tudtuk előre, hogy a városi kényelemhez képest tanyán élni nem egyszerű. Legalábbis gondoltuk és közben mindvégig reméltük, hogy ezeken a nehézségeken túl fogunk jutni valahogy. Mindig hozzáteszem, hogy egy tél még előttünk áll, és míg azon túl nem vagyunk, nem vonhatunk le végleges következtetést (persze összekacsintunk ilyenkor, hogy valószínűleg sosem tehetjük ezt meg, mert minden nap meglepetéseket rejt), de ha összegezni szeretnénk az elmúlt hónapot akkor azt mondhatnánk, hogy itt minden jól sikerül.

Egyszerűen felkelünk reggel és szeretünk itt lenni. Ebben a gondolatban reggelizünk meg, végezzük a - többnyire igen változatos - napi teendőinket és így fekszünk le este. Ezt választottuk és nagyon meg vagyunk békülve a döntésünkben. Hazugság lenne azt mondani, hogy egyszerű így élni, mert valóban vannak kényelmetlenségek, és minden nyugalom ellenére bizonyos helyzetekben itt is ugyanolyan hirtelen tudok felcsattani, de a feloldás mindig hamarabb jön. Ezek a felcsattanások egyébként többnyire érdekkülönbözőséghez köthetőek, méghozzá nyilván Ábellel kapcsolatosak. Amikor eltervezem, hogy a délután folyamán mit és hogyan fogok csinálni amíg ő békésen alszik ( ugye :) ), maradjunk annyiban, hogy nehezemre esik fogadni, az ő módosítási javaslatait :D

Sütni-főzni sem úgy megy, mint a városi lakásban, hiszen ha valami nagyobb volumenűbe fognék, ahhoz többnyire gyűjteni kell némi száraz-ropogós tüzelőt. Szerencsére az erdő roskadásig van kiszáradt ágakkal és Laca papáék dolgos keze is aprított egy nagy rakás tűzre valót a hetekben. Az előkészületekért cserébe szépen megtervezve nagyon sok mindent lehet egyszerre elkészíteni a sparhelten és ebben az utóbbi időben ez a kis izgága sajtkukac sem akadályoz, mert újabban nagyon szépen eljátszik a konyhában, amíg nem tudok vele foglalkozni.

Az egyik legkomolyabb változtatást a korábbi életünkhöz képest a fürdőszobában található alomszék jelenti, amit ahelyett használunk, hogy naponta 100 liter ivóvízzel öblögetnénk a vécécsészét. Amikor elkezdtünk kijárni dolgozni a házon Peti összerakott egy használható, ám nem annyira impozáns nulladik verziót. Kezdetben nagyon távolságtartó voltam vele és többször megbeszéltük, hogy azért a beköltözés előfeltétele egy amolyan vízöblítéses jószág lesz. Viszont ahogy teltek a hónapok egészen megbarátkoztam a kis alomszékünkkel és abban maradtunk, hogy a másik, "szép-fürdőszobában" majd lesz egy vizes, de mi a mindennapokban ezt a víztakarékos, komposztálható, környezetbarát kistestvért fogjuk használni. Persze kicsit mindig izgulok, ha vendégeink várhatóak, mert még emlékszem, hogy hosszú út vezetett az elfogadásig (és aztán még pár lépés a megszeretéséig), az idetévedőknek pedig ugye nincs ennyi ideje. Ennek egyébként és a vele kapcsolatos terveknek egy másik posztot szánok.

A másik változás inkább változtatás (készakarva, gyengéd erőszakkal), amolyan hozzáállásbeli, paradigma-váltás. Ha reggel nincs kenyerünk, mert előző nap nem tudtam sütni, nem kell boltba szaladni érte. Ugyan még most is hetente járunk bevásárolni, de észrevettem magamban a konzumálás iránti vágyat. Gondolkodás nélkül biciklire pattannék csak azért, hogy papírfecniket költsek, miközben 10 kiló liszt sorakozik a spájzpolcon. Peti - a jobbik felem - ilyenkor gondol, javasol, érvel és meggyőz. Ezért ma reggel vaslapon sült tortillát reggeliztünk tejföllel, túróval, házi szalámival és zöldségekkel.

A fagyasztott kávékockák nagy áldása, hogy a reggeli
tejeskávéhoz csak a tejet kell langyosítani :)

A délutáni alvás előtt pedig a hátamra vettem Ábelt és kimentünk a talicskával fát gyűjteni, így most már csak a vacsora-tervezetet kell elkészítenem (és abszolválni), mert ugye még szoknom kell, hogy mit milyen sorrendben érdemes elővenni-megpucolni-megfőzni-megsütni a legoptimálisabb kihasználás érdekében. Minden esetre cukkinis csirke lesz fűszeres sült burgonyával, illetve a felmelegedett sütő erejét még kihasználom egy bagett erejéig a holnapi reggelihez. :)

Húsleves és kuglóf

Nem egy szokványos összeállítás, de örülök, hogy legalább ennyire van időm a gyerek mellett. A húsleves ötletét a tegnapi hűvös este szülte, míg a kuglóffal fogom kipróbálni, hogy hogyan is lehet süteményt készíteni a sparheltben. Első és igen komoly tapasztalat, hogy frissen megrakva nem jó ötlet a tűztérhez közel tolni a sütnivalót, mert meg fog égni :) Bevásárlás közben akadt meg a szemem egy zománcos formán és most férj sem ágált a sütőporos sütemény ellen. Nyilván nem egy kelt kaláccsal fogok elsőnek próbálkozni, viszont most ahogy bepillantottam a kicsikére, nagyon ígéretesnek tűnik.

Kint élni egyébként egyet jelent azzal, hogy sosem unatkozunk. A krétatáblán jelen pillanatban 7 olyan teendő sorakozik, amivel a felesleges perceinket elüthetnénk, ha azok nem lennének túl értékesek egy kis beszélgetéshez. Mert a gyerek kiköltözésünk óta nappal kétszer alszik a nagy ágyban és este/éjjel is szinte mindig van garantált két óránk, amit egymásra vagy valami klassz újításra fordíthatunk. Tegnap például vendégünk volt és hát nehéz megfogni a báját egy ilyen közös éjjeli vacsorának.

A napokban linóleumot fektettünk a lakás jó részére, így Ábel élet- és játszótere nagyságrendekkel megnőtt. Ma például egy órán keresztül rakosgatta a faágakat egyik ládából a másikba (meg a földre nyilván), amit eddig a hideg kövön nem tehetett meg. Nem tudom, hogyan csinálták régen, de sokszor nagyon szívesen tenném le "csak úgy" a fűbe, gazba, hadd menjen. A füvünk nem az a szép sportfű, amit a városi parkokhoz szokott szem szépnek tart, de vettünk fűmag keveréket és hát rajta vagyunk az ügyön.

Az imént tettem még a tűzre és megint eszembe jutott, hogy ugye így főzni nem csak romantikus, hanem nagyon olcsó is, főleg ha az embernek saját kis erdeje van. Tegnapelőtt - míg férj komposztot forgatott - beültettem Ábelt a talicskába és szedtem rá néhány ölelésnyi ágat. Aztán férj is besegített és egy elöregedett platán ágat feldarabolt. Szóval ma ezzel tüzeltünk. A fiatalúr pedig felébredt, megyek és üdvözlöm.

A linóleum próbája :)

Vigyorimogyoró sült répát reszel.

Kopognak odafenn

A szomszédok elmondása szerint fél órás volt az a vihar, ami a konyhaablak őrzőjét, a szúette, száraz fenyőt kedden kidöntötte. Tervben volt ugyan, hogy már aznap éjjel kint alszunk, de a bölcs megfontolás - és a rengeteg teendő - Szegeden tartott bennünket. Ha Ábel éjjel egy komolyabb macska-zajra sikítva ébred, hát nem bánom, hogy nem hallotta, amint az a fa keresztülvágta a cserépléceket, romlásba döntve megannyi cserepet. Az elemekkel való találkozás pedig úgy megfogta a törzs lendületét, hogy ágas-bogas csúcsdísze a ház melletti beton járdára törött.

Mikor meghallottuk a hírt én sírtam egy kicsit, férj pedig nagyon céltudatos lett. Két perc leforgása alatt összepakoltuk a legszükségesebb holmikat és az itt-ott szakadó, máshol szemerkélő esőben közeledtük PM felé. A szomszéd nem látott mindent a telkéről, így a hiányos információkat elemezgetve minden eshetőséget lepörgettünk, költségeket számoltunk, károkat mértünk látatlanul. A szomszéd faluban férj drága, de nagy méretű és nagyon vastag fóliát szerzett, mert a hétre minden nap esőt jósoltak a környékre - még csak az kellett volna, hogy be is ázzunk a tátongó lyukon keresztül, amiről persze fogalmunk sem volt, hogy egyáltalán hol van, mekkora illetve, hogy mit vitt magával dőlés közben a fa. 

A házhoz érve minden eshetőség közül a legkevésbé fájdalmas tárult elénk. Az ablak előtt álló fa úgy csavarodott meg, hogy szó szerint a két szoba közötti vastag falra dőlt, ám a cserepekkel találkozva 3-4 méter magasságban derékba tört, így a súlyának csak egy részét kellett szegény 100 éves tetőnknek elbírnia. A padlást két horogfát megközölve vágta ketté, így minden lécet és cserepet magával vitt, amit csak ért. De ez volt minden. A horogfákon 1-2 apró karcolás kisebb ágaktól, a tető nem ázott be, a falak és a többi gerenda mind rendben. Megegyeztünk férjjel, hogy ha meg kellett történjen, hálásak vagyunk, hogy így alakult.

Két napig tetőácsot kerestünk és csak a közvetlen szomszéd szerencsétlensége - náluk is keletkezett némi viharkár - vezetett el bennünket az utca elején lakó Pityuhoz, aki a kőműves meg az ács mesterségekben érzi otthon magát. Így ma átjöttek reggel és azóta kalapálnak, fúrnak, faragnak, méricskélnek és alkalomadtán káromkodnak is kicsit, minden esetre a cseréplécek jó része már most a helyén van. Ábel pedig tanul kalapálás mellett aludni, eddig példásan teljesít.

Így mutatott. Ugye, hogy nem is olyan rettenetes?!

A padláson.

Időleges esővédelem.

"Örülni fognak az unokák"

Azt nem tudom, hogy az unokák mit fognak szólni hozzá, de hogy az első nagy lépéseket és még nagyobb botladozásokat még most kell elcsípni, amikor még fényes pontokként ragyognak és nem akkor kell megpróbálni összegereblyézni őket, amikor elkezdtek már fakulni, az biztos. Amolyan házi krónika ez, a születő családunk krónikája.

Tanyára költözünk. Nem arra a klasszikus fajtára a végeláthatatlan tanyavilágban, távol az összes műúttól, ahol a legközelebbi szomszédnak is érdemesebb füstjeleket küldeni, mint kiabálni, pedig volt olyan tervünk is. Amikor kiderült, hogy bővül a család nagy erőkkel nekilendültünk a böngészésnek, majd bő fél év és néhány tucat tanya paramétereinek mérlegelése után választottunk egy épp csak kültelki, de kellemesen szeparált, ligetes területet, ami a tanya fogalmába, elhelyezkedése és jelenlegi romantikája miatt maradjunk annyiban, hogy kicsit nehezen fér bele.

Elsőre hirtelen ötletnek indult, feszengtünk is a közvetítőnél, mikor nekünk szegezte a "mennyire gondoljuk komolyan" kérdést az első látogatás előtt, hisz 40 km az oda-vissza majdnem 100 és ugye ki akar egy pusztán kíváncsiskodó párocskát megfurikáztatni hobbiból?! Amilyen bizonytalan akkor volt a válaszunk, annál jobban megkedveltük a nyárakkal-nyírekkel-akáccal-platánnal-juharral és miegymással borított területet. Ledöbbentünk a telek és a házak méretein, de amíg a legtöbben a költséget és a nehézségeket látták benne - nem is beszélve arról, mennyire lelakott állapotban volt - mi azért elkezdtük mérlegelni, ízlelgetni a benne rejlő potenciált. Visszagondolva tényleg ez volt a best fit az összes közül, amivel dolgunk volt.

A kulcsok átvétele és az előszerződés között jó 2 hónap telt el, gyakorlatilag tétlenségben. Későn döntöttünk a vásárlás mellett július legelején és mivel a bérlők szerződése kikötötte, hogy a szerződés felmondását követő hónap 31-ig kell elhagyniuk a területet - amit az előzetes reményeinktől eltérően ki is töltöttek - nem akartuk a jelenlétükkel zavarni őket. Addig ha kint jártunk is csak a telken bóklásztunk és próbáltuk felmérni, mit lehet kihozni belőle, a házzal magával pedig nem foglalkoztunk mondván "ha öt gyerekkel tudnak itt élni, eggyel nekünk is menni fog". Ez azonban nem olyan család volt, mint mi. A szemét-rengeteg, amit maguk után hagytak még most is borzolják a kedélyeket, nem beszélve a szobákban lévő bolhatanyáról és arról a sok rettenetes megoldásról, ami akárhogy is, nem épeszű emberek művének tűnik.

Nade ezek a napok elmúltak, most már majdnem a magunk urai vagyunk. A telket még nem fizettük ki teljes egészében, de a földhivatalnál széljegyzékbe kerültünk és hivatalosan is tulajdonos-várományosok vagyunk. A novemberi határidő szorít, ezért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy legalább egy szobát, egy konyhát, az előszobát és a fürdőt lakhatóvá és használhatóvá tegyük. A nagyszobában van egy cserépkályhánk, hamarosan a konyhában lesz egy sparheltünk, a fürdőben pedig minden bizonnyal egy rakéta-kályha fog gondoskodni a melegről. Ez így nem is annyira hangzik rosszul [:

Nem vagyok grafomán

Ma van az első félévfordulónk és nem lepődnék meg, ha ez lenne az egyik oka, hogy ilyen sok szép dolog történt ma velem. Két olyan ember is megkeresett/válaszolt, akikről talán már le is tettem és mindketten olyan kedves hangnemben, hogy kedvem támadt ugrálni egy kicsit.

Az elmúlt hónapokban úgy éreztem, hogy elveszítettem valamit, ami régen (a gimiben és az egyetem elején) még megvolt. Dühöt is éreztem, amiért a környezetem nem tartotta lényegesnek megemlíteni azt az apró tényt, hogy ilyen érzés felnőtté válni. Nehéz.

Nem panaszkodom, mert az életem a lehető legszebb mederben terelődik és hálás vagyok amiért egy olyan csodálatos emberrel tölthetem a mindennapjaim, mint a férjem. Még mindig szokom a szót, mert habár a kettőnk kapcsolatát belülről tökéletesen leírja, külső szemlélő számára talán éretlennek tűnhetünk. És azok is vagyunk, a magunk módján. Nem tudtunk beleérni ebbe az értékeivel kegyetlenül bánó világba.