Rugalmasság, vagy mi a szösz

Nem tudom, hogy mikor lettem ennyire technológia ellenes, de lassan igazán revideálnom kell az elveimet.

Hogyha egy eszköznek több funkciója is van, ám aktuálisan csak egyet használok belőle, akkor talán érdemes valami mással helyettesíteni, ami éppen azt az egyet tudja. Feltéve persze, hogy nincs más, aminek több, pillanatnyilag is hasznos funkciója is van, de ebbe most ne menjünk bele, mert megint a rakétáknál lyukadunk ki, annak meg majd egy külön szösszenetet szentelek úgyis. Konkrétan  most a sparhelten rotyogó ebéd felett elmélkedem. Nem jött még el az ideje, hogy túl sok legyen a belőle áradó meleg, mert a tavaszi estéken nagyon kellemes a sugárzó teste mellé kucorodni, de már nem is vacogunk nélküle. Nagyon szeretem, hogy gyakorlatilag házon belül meg tudjuk oldani az üzemelését, nevezetesen egy-egy séta alkalmával több ebédre elég fát gyűjtünk be, de az ilyen tüzelés például értékes időt vesz el a fiunktól, amit máskülönben vele tölthetnék.

Egy szóval a sparhelton tavasszal és nyáron főzni jó és érdemes, de fűteni vele felesleges. A szüleim felajánlották már hónapokkal ezelőtt a régi gáztűzhelyüket, ami különösebben nem dobogtatta meg a szívem éppen a fúj-fúj elektromos és fúj-fúj "modern" fafejűségem miatt. De alkalmasint hajlandó vagyok szégyenérzet nélkül meggondolni magam, ha az az ésszerűbb. Máskülönben rakhatnánk minden nap tüzet az udvaron is, mert az még sokkal autentikusabb, mint a sparhelt. A tűzhelynek tehát csinálok helyet a nyárra a spari helyén, ő pedig kiköltözik a jövendőbeli télikertbe.

Gyors catch up

A tanyagasztro posztok száma nem csak azért csökkent, mert 1) nehezemre esik feltölteni a fényképező aksiját, 2) macerás áttenni a gépre a végre elkészült képeket és 3) az átméretezést néha alig bírja el szegény ev-ből is kiselejtezett laptopom, hanem mert egyszerűen alig van időm főzni :) Ennek ellenére minden nap eszünk valami rendeset, mert nem csak a lélek nem vinne rá, de lehetőségünk sincs gyors kaját enni. Mára ezért a tegnapi menüvel összevonva sült kacscomb lesz rizzsel, mivel reggel volt annyi lélekjelenlétem, hogy két napra valóhoz vettem elő húst. Nem minden nap vagyok ilyen előrelátó, ezért többnyire ebéd helyett inkább a vacsora meleg.

Annál is inkább, mert ebben a szép időben egészen átalakult a mindennapi program és a késői reggeli után Ábel - nem követeli ugyan, de - mindig a tudtunkra adja, hogy ki kellene menni a pipikhez, kis fát kellene gyűjteni vagy sétálni egy kicsit - tudom, hogy kicsit nagyzolónak tűnik, de mi az egyszerűség kedvéért így hívjuk - az erdőben.

A rakéta szépen üzemel, faágakkal etetjük, így a nagy kupac száraz gallyat rendszeresen processzálni kell. De ez nem annyira megy munka számba nálunk, inkább közös és egyben hasznos időtöltés. Mindig arra optimalizálunk, hogy együtt tudjunk lenni és nem arra, hogy maximálisan hatékonyak legyünk. Azt hiszem éppen ez az egyik oka annak, hogy ha közölnék velem, hogy két hónapom van hátra az életből, nem sok mindenen változtatnék. Talán kevesebbet főznék, hogy azt az időt is a szeretteimmel tölthessem és többet járnánk Szegeden is.

A napokban elkezdtük a tavaszi munkákat. Nem ágyásokat készítettünk még, hanem előkészültünk a következő szezonra. A pipiket kirekesztettük nappalra az egyik legtávolabbi szegletbe, ahová jövőre konyhakertet szeretnénk. Van búvóhelyük, vizük, búzájuk és munkájuk. Két hétig hagyjuk őket kapirgálni, hogy megszabadítsák a lepusztult talajt a gyomoktól, magjaiktól és a csigáktól. Ha készen vannak, újabb cellát kerítünk el nekik, a lepucolt földet pedig bevetjük nitrogén fixálókkal. A cél az, hogy mire kertet teszünk oda, a most csupasz, gyomos területet kicsit feljavítsuk.

Közben a téli pipi-kifutó helyére időleges konyhakertet álmodtunk. Hamarosan elkezdjük kialakítani az ágyásokat a jó zsíros talajon. Zsíros, mert a tyúkok egy nagy rakás zöld hulladékot komposztáltak el a télen. A kupac alja komposztgilisztáktól nyüzsög, gyönyörű látvány. Ezeknek a gilisztáknak egy részét átköltöztetjük alkalmasabb helyre, az ottmaradtak közül pedig még a hölgyek szemezgethetnek, mielőtt kizárnánk őket a területről.

A szegedi magbörze jóvoltából pedig csupa szépséges zöldségmaggal gazdagodtunk. Nagyon remélem, hogy jövőre már mi is csereberélni készülhetünk és nem csak papírtasakokkal válogatunk a magok közül.

Duruzsol a rakéta

Most, hogy ez kész, legközelebb a nagyszobába építünk egyet! - mondta Péter, miután készen lett a fürdő-rakéta. Jó. - legyintettem.

---------

Egy hónap napi egy-két órájába és a végén némi fog összeszorításba került, de megcsináltuk :) Az utolsó héten már teljesen elegünk volt, mert mindig került elő még valami, amit át kellett gondolni, meg kellett csinálni, még egy talicskányi vályog, csak még egy réteg perlit, csak az etetőnyílás, ó és még a manifold, hogyaza. Szóval végtelennek tűnt. Közben a cserépkályha már úgy tűnt, hogy megérezte a végét és fel akarja adni. Persze lehet, hogy csak arról volt szó, hogy máshol járt az agyunk és egyikünknek sem volt igazán kedve tüzet rakni, ezért nem is sikerült igazán jól.

Közben - akinek kicsi gyereke van pontosan tudja, hogy miről beszélek - próbáltunk időt hagyni magunknak, mert ugye mégis csak egy 15 hónapos gyerek mellett dolgoztunk, aki mindent, de _mindent_ ki akar próbálni, megnézni, megfogni, szétpacikolni. A projektet végül viszonylag kevés káosz mellett sikerült abszolválni, legalábbis az emlékeimben már így él és nem is akarok visszagondolni rá :)

Akárhányszor próbáltam megfogalmazni, nem igazán sikerül, mert a fejlődésünkről csak kettesben tudunk igazán elmélázni. De a forró padkán ülve, amikor már egy hete virágos láda díszíti a jéghideg cserépkályha tetejét én olyan büszke vagyok a férjemre, amiért rátalált, utánajárt, tanult, tervezett, kísérletezett és végül megépítette. Rengeteg hitet ad, mert ettől csak még inkább úgy érzem, hogy bármire képesek vagyunk.

Ez még nem a végleges kinézete, de az esztétikai élmény javítására a tavaszi munkák
mellett már nem lesz időnk. A nyáron viszont lesz ideje kiszáradni a fa törzsének :)

Megváltozott (v)iszonyok

Évekkel ezelőtt amolyan romantikus ábrándjaim voltak arról, milyen jó lehet Babék tanyájának a nappalijában egy bögre teával, betakarózva nézni a hóesést. A tanyán élésnek nagyon tetszett ez a szelete, de bármikor náluk jártunk, minden alkalommal újra és újra megijedtem a pókoktól a könyvespolc tetején - akik vannak, ha küzdesz ellenük, ha nem -, a sötétségtől, amibe a kendőzetlen ablakon keresztül este belebámulsz, az egyenetlen tereptől a ház mögött - mert városi voltam vagy mi a csuda - és a kutyáktól, akik nem ismernek elég jól, ezért vicsorogva védik tőled, barátságos közeledőtől is a portát. A tanya lassan eladósorba kerül, mi pedig kiköltöztünk a sajátunkra, hozva az egész múltunkat és az egyre körvonalazódó jövőnket.

A nappali romantikája mögött ma már látom a munkát, amivel a tél jár. Nem voltunk eléggé felkészülve rá, de néhány aggodalmas hangulatban elköltött reggeli igazán nem nagy ár a leckéért. Jövőre jobban csináljuk majd :) Főleg, hogy a héten a végére értünk az új kályhának, ami most még szárad ugyan, de már nagyon ígéretesnek tűnik. Erről majd mesélek, amikor először felfűtöttük igazán. Vagy amikor közelebb toljuk a kanapét a cserépkályhához, eltéve az emlékeinkbe ezt az öreg és fáradt fűtőalkalmatosságot.

A meleghez (vagy éppen a hideghez) való viszonyunk viszont nagyon megváltozott. Vannak hetek, amikor ki sem tesszük a lábunkat a telekről, ilyenkor vagyunk a leginkább önmagunk. Ilyenkor nem hasonlítgatom a lakásunk hőmérsékletét a szegedi barátnők vagy a mamák lakásához, ilyenkor nem aggódom, hogy mit szólnának mások a pókokhoz a fürdőben, a komposzt toaletthez vagy a rumlis előszobához. Ilyenkor ha van kedvünk fűteni, akkor csinálunk egy kicsit melegebbet, ha nincsen, akkor meg kap mindenki plusz egy réteget. Mert nem kell mindig, mindenhol melegnek lenni. Két éve nehezen barátkoztam volna meg egy ilyen gondolattal.

Ahogy a folytonos változással, a terveink állandó módosulásával is. Amikor Ábel megszületett, féltem, hogy sosem tudok majd elég türelmes lenni hozzá. De ahogy az ő léte kikényszerítette belőlem a türelmet, az új életünk úgy szorít rá a rugalmasságra. És ugyan nagyon kívülállónak érzem magam ettől a legtöbb társaságból, mi ettől vagyunk itthon, és talán ez a lényeg.

Lassan fotóbloggá minősítem magunkat

Itt még csak tereptárgyakba kapaszkodva totyog (: Azóta komposztos
vödörrel szaladgál utánuk: Pák-pák-pák!

A kamrából kiválasztotta, megtöröltem, megkezdtem és
onnantól almát majszolva sétált fel-alá. A szívem meg tele van büszkeséggel.

Két szobát fűtő kályha-projekt:

"Átlyukasztom a falat, fél óra!" - mondá Péter és másfél óra alatt csinos kis járatot vágott, fúrt, vésett, kalapált a 60 centis vályogfalba.

A konyhai alapozás elkészült.

Hogy történjen egy kis előrelépés eljátszottuk, hogy a hordók a helyükön vannak.

Előmunkálatok: a légjárat optimális elhelyezkedésének és
méretének belövése.

Készül a tisztítónyílás.

Ő meg nagyon élvezi.

Főpróba az építés előtt.

Félig töltve, most jönnek a beton darabok.

Hord, önt, lapogat, ismétel!

Szaksegítség (:

A nap, amikor..

..délig sikerül meginnom a tejeskávémat, szikrázó napsütés árasztja el a lakást, kint minden csupa-csupa hó, a tyúkocskák már messziről örömujjongásban törnek ki, Ábel öt perc alatt elalszik, az ebéd már kettőre készen lesz. Jeszjó!

Ja, és erre ugráltam körbe a telket, mert nem kell úgy 

csinálnom, _mintha_ tanyasi lennék.

Itt is hullik

Az első hó nagy erőkkel ereszkedni kezdett, apa altat, én meg a reggeli kávé mellé úgy döntöttem, hogy utolérem egy kicsit magam.

Mióta Blanka nincs velünk, kicsit megváltozott minden. Amikor valaki meghallja, hol lakunk felmerül, hogy nem félünk-e, nincs-e sötét, sok munka, nem tartunk-e a téltől és még rengeteg más aggodalom. Normális esetben magabiztosan legyintek, mert mindenre tudunk megoldást, ami egyrészt megnyugtató, de nem utolsó sorban kivitelezhető és hát valódi megoldás. Viszont attól a hirtelen és megrendítő változástól, amit a bozontos elvesztése okozott, minden olyan bizonytalannak és komornak tűnt. Kicsit belesüllyedtem a mindennapi nehézségekbe, amiken jobb napokon nem akadok fenn.

Persze tudtam, hogy az idő majd elrendez mindent, és most már nyugodtabb is megint az élet, leülepedett a dolog. Azért meglep, hogy ennyire törékeny az egyensúly és ilyen könnyedén kibillenthető vagyok. kell ismernem, hogy szoktam félni, nagyon is. De ez nem azt jelenti, hogy mindig félni is fogok. Minden nap igyekszem észben tartani, hogy a Blanka nyújtotta biztonságérzet csak érzet volt és a kis életünk biztonságossága mit sem változott azzal, hogy nincs aki elkísérjen a sötét verandára (Köszi, Fruzs!). Az utolsó szobában ugyanazok a pipikék horkolnak, akik eddig is és a távolban csillanó szempár ugyanúgy Ciráé, mint eddig is.

A tél ma hivatalosan is beköszöntött. Sokszor igyekszünk szépíteni a dolgon, de azért legalább magunknak be szoktuk vallani a félelmeinket, hibáinkat. Ezeket a hibákat korábban szégyennek, veszteségnek éltem meg, most pedig valóban érzem, hogy minden egyes hülyeséggel, bénasággal valami iszonyú fontos tudás kerül a birtokunkba. Igazi, értékes tapasztalat a saját életünkről. Ezt nagyon szeretem itt. A közhelyek szépen lassan megtelnek tartalommal és minden új morzsával többek leszünk.

Blanka elaludt

Nem voltunk mi úgy Blankával, mint az ember van egy szobakutyával. Nem ölelgettük vagy adtunk rá ruhát, de csináltunk neki meleg fekhelyet, labdáztunk vele és együtt mentünk gyújtóst gyűjteni az erdőbe. Szaladgált a talicska körül és felfedezte a teljes birodalmát, naphosszat járőrözött, de bármikor hívtuk, örömmel loholt hozzánk. Megkergette a macskákat, körülrajongta Ábelt. Néha fel is lökte, meg is nyalta, amitől ő eleinte megijedt, de szépen, lassan szokták egymást. És nyilvánvalóan neki mindig ott kellett lennie, ahol mi is voltunk. Küzdöttünk a komposzt feletti kontrollért, tele van az udvar lyukakkal és meglepetés kutya-csomagokkal. Bemászott a tyúkokhoz, akik összecsipkedték, de megugatta az idegeneket, a gonosz szomszéd macskát és összehordott egy nagy csomó játékot, ki tudja honnan.

Szeleburdi volt, mindig kíváncsi és izgatott. Tegnap a nagy sötétben beszaladt az udvarunkba forduló autó alá. Körbe akarta futni, de nem sikerült neki. Mind ott voltunk vele, egy perc alatt aludt el örökre.

Ma összeszedtük a földi ingóságait és a közös utunk mellett elbúcsúztunk tőle.

Tik ól in progress:

Mostanában éppen csak annyi láblógatós idő jut, hogy a képeket gyorsan át tudom tölteni a gépre, aztán úgy-ahogy tematizálom őket, megadva az esélyt, hogy talán megtalálom majd, ha egyszer keresem. Hiába a shotwell, ha nem ismeri a logikámat.

Aztán teszek is fel belőlük ugye, és ha Ábel nem ébred fel, meg is örökítem az utókornak, mi-micsoda. Nem úgy mint most, amikor - szerintem - idő előtt felül és vigyorogva jelentkezik, hogy elég volt a szunya, kéne valami akció. Na ilyenkor nincs leírás, marad a beszédes cím :)

"Tenéked minden öröm holtig adassék..."